Hóhelyzet

Nyilván már sokaknak elmeséltem előző "vicces" nemzetközi vonatozásom Grazba. Ugyebár akkor a pótlóbuszt meg nem váró intercity fogott ki rajtam, de gondoltam, ennek esélye már eltörpül, tekintve, hogy befejezték a sínek felújítását (?). Úgyhogy bizakodva vettem retúrjegyet helyjeggyel együtt a Halászbástya (ó, de szép is az) intercityre. A vonatról tudni kell, hogy odafelé 16:25-kor indul, 22:03-kor érkezik, visszafelé pedig reggel 6:10-kor indul.
Odafelé pap bácsikkal ültem együtt (az egyik kegyednek szólított!), és mindezzel még nem is lett volna semmi probléma. Ámde kint röpködtek a mínuszok. Viszont a vonatban működött a klímaberendezés (!!) ami 5 és fél órán keresztól hideg levegőt lövellt rám. És még meg is kérdezte Graz közelében, úgy az 5. óra környékén egy kedves osztrák kalauzkisasszony, hogy fázom-e. Nagyon figyelmesek ezek. :) Na, de szavam se lehet, odaértem időben.
Visszafelé már ott elromlott a dolog, hogy a vonat nem a magyar retróintercity volt, hanem modern osztrák vonat, rajta a Szentgotthárd felirattal. Itt már sejhető volt, hogy a szerelvény nem fog Budapestig elmenni... illetve a helyjegy felhasználhatósága tekintetében is kérdéseket vetett fel... na de nyilván felszálltunk rá.
A vonaton - ha mesélnék, nem hinném el - legalább mínusz 5 fok volt (ha ráleheltél az ablakra, megfagyott azonnal...) Osztrákiában a fűtésen spórolnának? Hát, nem tudom. De majdnem 2 óra kéjutazás után már nem mozgott a lábam. Mondjuk kár volt a hideg miatt aggódni, mert Szentgotthárdon fűtött váróterem volt, amelynek vendégszeretetét 2 órán keresztül élvezhettük (ekkor már belémhasított a gondolat, hogy b@#meg, már majdnem 10 óra, és még csak a határnál vagyunk...) De szerencsére megérkezett a kedves zöld vonatka, amely (szintén nulla fokos átlaghőmérsékletben) elszállított Szombathelyre. Eközben eddig nem ismert magyarországi települések neveit tanulhattam meg, ugyanis a vonat minden nagyobb fánál megállt, és gyök kettővel haladt. (Ti tudjátok vajon, hol van Alsórönök, Egyházasrádóc vagy Ják-Balogunyom? Na ugye. Bár utóbbit még a Gugli Maps-en is nehezen leltem meg.)
Szombathelyen nem kellett várni, felkerültünk a "gyors"vonatra, amely Budapest felé tartott - igaz, a Keleti helyett a Délibe. Ez már csak további 3 órát vett igénybe. És legalább megnézhettem a vonatról, mennyi hó esett Tárnokon, ha már le nem szállhattam (a székesfehérvári vonalon jöttük "véletlenül", de ugyebár gyorsvonattal).
Gyerekek, hát mit mondjak... ne menjetek vonattal sehová... ne higgyetek a kirándulójegyeknek, semminek...

A csirkés szendvics mellé

Ma hatékony napot töltöttem a könyvtárban. Na, de nem erről akarok írni. (Amúgy hihetetlen, de vannak, akik aludni járnak oda. Mondjuk megértem, de akkor már otthon kényelmesebb. :)
Ugyebár szokásom szerint a kávézóban fogyasztottam az ebédet. Kedvelem, intellektuális hely. Ma ilyet hallottam:
"-És te miből írod a szakdogád?
- Hátőő Ovidius hatása Chaucerre...
- Óóóóó az nagyon érdekes!"
Csupa ilyet hallani, jó hely, na :)))
Ui: remélem jól írtam az úriember nevét..

Jó étvágyat...!

Ez sztori már ezer éves. De talán még mindig leírásra érdemes, és pont ma került elő az a Metro újság az asztalomról, ahová félig lefirkantottam a vonaton hazafelé. Utána le kellett szállnom.
Szóval idézet következik Jakupcsek Gabriella fejéről (pont ő szerepel az írásom alatt.)
"Ma (is) az embergyűlöletemről lesz szó.
T. azt mondja: 'Ez egy elmebeteg! Ez egy sorozatgyilkos!' Nos, leszögezhetem, hogy új kategóriával bővült az embertárs-készlet. Ők a Zabálók.
Este fél 6 körül, négyes-hatos. Egymáshoz préselődök a másik 300 felebarátommal a villamoson, mellettem 2 centire egy álmodozó-távolba révedő (elmebeteg? sorozatgyilkos? filozófus...?) félhosszú, göndör hajú férfi szürcsöli hangosan az epershake-et tető nélküli mekis pohárból. Szürcsöli. Folyamatosan! Amolyan fokozottan undorító módon.
15 perccel később, Moszkva tér, 18-as villamos. A 200 kilós hölgy 'futva' érkezik. Az a kinyúlt, fehér pólós, zsíros hajú, koszos cipőjű és szatyrú fajta. Testtömege folytán nyilván alig kap levegőt. Társaságában tartózkodik lánya, aki hasonló testfelépítésű és a haja is hasonlóan zsíros, csak hosszabb. Leülnek mellém, persze ez a már említett testtömegükből adódóan hozzám simulást jelent. Zihálnak. De van, ami nem várhat: előkerül a sajtburger a koszvadt textil bevásárlótáskából. Az előbbi megerőltetéstől még hangosan ziháló anya-lánya lelkesen tömi magába a kaját. A nő fuldokolva küzd az étellel (elég jól láttam, hiszem a pofámban ültek...), csak nyel, nyeldekel. Igazi harc ez, mert közben még beszélgetni is próbálnak... (meg kell ugyanis beszélni, hogy otthon majd további zabálásra van szükség - az éhség vagy úr.) A zárszót szerencsére már csak akkor hallom, mikor leszálláshoz készülődök. (Még jó, hogy csak egy megállót mentem.) A zárszó pedig ez: 'Aggyá' má' még egy krumplit!'
Gondolom, a vonaton már nem érhet ennél rosszabb, de tévedek. Lehuppan mellém alkalmi útitársam, egy piaszagú úri(?)ember személyében. Persze nem kérdezi meg, hogy szabad-e a hely, amit mondjuk eleve utálok valami megmagyarázhatatlan(?) okból... és kinyújtja a lábait... egyenesen bele az aurámba! Ugyebár mindenki sejti az érzést, mikor belemásznak az aurájába? valahogy úgy, mint a szürcsölős srác a négyes-hatoson?
És útitársam a redves CBA-s műanyag szatyrába nyúlkálva jókora darabokat tép le a fél kiló kenyeréből, majd azon melegében a szájába tömi...
Na de végül is mindjárt hazaérek. Vár a vacsora..."
Idézet vége.
És igen, tényleg nem bírom az igénytelenséget. Lehet, hogy akkor nem vagyok jófej, meg toleráns?
Hát, akkor nem vagyok jófej meg toleráns.