Ez sztori már ezer éves. De talán még mindig leírásra érdemes, és pont ma került elő az a Metro újság az asztalomról, ahová félig lefirkantottam a vonaton hazafelé. Utána le kellett szállnom.
Szóval idézet következik Jakupcsek Gabriella fejéről (pont ő szerepel az írásom alatt.)
"Ma (is) az embergyűlöletemről lesz szó.
T. azt mondja: 'Ez egy elmebeteg! Ez egy sorozatgyilkos!' Nos, leszögezhetem, hogy új kategóriával bővült az embertárs-készlet. Ők a Zabálók.
Este fél 6 körül, négyes-hatos. Egymáshoz préselődök a másik 300 felebarátommal a villamoson, mellettem 2 centire egy álmodozó-távolba révedő (elmebeteg? sorozatgyilkos? filozófus...?) félhosszú, göndör hajú férfi szürcsöli hangosan az epershake-et tető nélküli mekis pohárból. Szürcsöli. Folyamatosan! Amolyan fokozottan undorító módon.
15 perccel később, Moszkva tér, 18-as villamos. A 200 kilós hölgy 'futva' érkezik. Az a kinyúlt, fehér pólós, zsíros hajú, koszos cipőjű és szatyrú fajta. Testtömege folytán nyilván alig kap levegőt. Társaságában tartózkodik lánya, aki hasonló testfelépítésű és a haja is hasonlóan zsíros, csak hosszabb. Leülnek mellém, persze ez a már említett testtömegükből adódóan hozzám simulást jelent. Zihálnak. De van, ami nem várhat: előkerül a sajtburger a koszvadt textil bevásárlótáskából. Az előbbi megerőltetéstől még hangosan ziháló anya-lánya lelkesen tömi magába a kaját. A nő fuldokolva küzd az étellel (elég jól láttam, hiszem a pofámban ültek...), csak nyel, nyeldekel. Igazi harc ez, mert közben még beszélgetni is próbálnak... (meg kell ugyanis beszélni, hogy otthon majd további zabálásra van szükség - az éhség vagy úr.) A zárszót szerencsére már csak akkor hallom, mikor leszálláshoz készülődök. (Még jó, hogy csak egy megállót mentem.) A zárszó pedig ez: 'Aggyá' má' még egy krumplit!'
Gondolom, a vonaton már nem érhet ennél rosszabb, de tévedek. Lehuppan mellém alkalmi útitársam, egy piaszagú úri(?)ember személyében. Persze nem kérdezi meg, hogy szabad-e a hely, amit mondjuk eleve utálok valami megmagyarázhatatlan(?) okból... és kinyújtja a lábait... egyenesen bele az aurámba! Ugyebár mindenki sejti az érzést, mikor belemásznak az aurájába? valahogy úgy, mint a szürcsölős srác a négyes-hatoson?
És útitársam a redves CBA-s műanyag szatyrába nyúlkálva jókora darabokat tép le a fél kiló kenyeréből, majd azon melegében a szájába tömi...
Na de végül is mindjárt hazaérek. Vár a vacsora..."
Idézet vége.
És igen, tényleg nem bírom az igénytelenséget. Lehet, hogy akkor nem vagyok jófej, meg toleráns?
Hát, akkor nem vagyok jófej meg toleráns.
Szóval idézet következik Jakupcsek Gabriella fejéről (pont ő szerepel az írásom alatt.)
"Ma (is) az embergyűlöletemről lesz szó.
T. azt mondja: 'Ez egy elmebeteg! Ez egy sorozatgyilkos!' Nos, leszögezhetem, hogy új kategóriával bővült az embertárs-készlet. Ők a Zabálók.
Este fél 6 körül, négyes-hatos. Egymáshoz préselődök a másik 300 felebarátommal a villamoson, mellettem 2 centire egy álmodozó-távolba révedő (elmebeteg? sorozatgyilkos? filozófus...?) félhosszú, göndör hajú férfi szürcsöli hangosan az epershake-et tető nélküli mekis pohárból. Szürcsöli. Folyamatosan! Amolyan fokozottan undorító módon.
15 perccel később, Moszkva tér, 18-as villamos. A 200 kilós hölgy 'futva' érkezik. Az a kinyúlt, fehér pólós, zsíros hajú, koszos cipőjű és szatyrú fajta. Testtömege folytán nyilván alig kap levegőt. Társaságában tartózkodik lánya, aki hasonló testfelépítésű és a haja is hasonlóan zsíros, csak hosszabb. Leülnek mellém, persze ez a már említett testtömegükből adódóan hozzám simulást jelent. Zihálnak. De van, ami nem várhat: előkerül a sajtburger a koszvadt textil bevásárlótáskából. Az előbbi megerőltetéstől még hangosan ziháló anya-lánya lelkesen tömi magába a kaját. A nő fuldokolva küzd az étellel (elég jól láttam, hiszem a pofámban ültek...), csak nyel, nyeldekel. Igazi harc ez, mert közben még beszélgetni is próbálnak... (meg kell ugyanis beszélni, hogy otthon majd további zabálásra van szükség - az éhség vagy úr.) A zárszót szerencsére már csak akkor hallom, mikor leszálláshoz készülődök. (Még jó, hogy csak egy megállót mentem.) A zárszó pedig ez: 'Aggyá' má' még egy krumplit!'
Gondolom, a vonaton már nem érhet ennél rosszabb, de tévedek. Lehuppan mellém alkalmi útitársam, egy piaszagú úri(?)ember személyében. Persze nem kérdezi meg, hogy szabad-e a hely, amit mondjuk eleve utálok valami megmagyarázhatatlan(?) okból... és kinyújtja a lábait... egyenesen bele az aurámba! Ugyebár mindenki sejti az érzést, mikor belemásznak az aurájába? valahogy úgy, mint a szürcsölős srác a négyes-hatoson?
És útitársam a redves CBA-s műanyag szatyrába nyúlkálva jókora darabokat tép le a fél kiló kenyeréből, majd azon melegében a szájába tömi...
Na de végül is mindjárt hazaérek. Vár a vacsora..."
Idézet vége.
És igen, tényleg nem bírom az igénytelenséget. Lehet, hogy akkor nem vagyok jófej, meg toleráns?
Hát, akkor nem vagyok jófej meg toleráns.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése