A csirkés szendvics mellé

Ma hatékony napot töltöttem a könyvtárban. Na, de nem erről akarok írni. (Amúgy hihetetlen, de vannak, akik aludni járnak oda. Mondjuk megértem, de akkor már otthon kényelmesebb. :)
Ugyebár szokásom szerint a kávézóban fogyasztottam az ebédet. Kedvelem, intellektuális hely. Ma ilyet hallottam:
"-És te miből írod a szakdogád?
- Hátőő Ovidius hatása Chaucerre...
- Óóóóó az nagyon érdekes!"
Csupa ilyet hallani, jó hely, na :)))
Ui: remélem jól írtam az úriember nevét..

Jó étvágyat...!

Ez sztori már ezer éves. De talán még mindig leírásra érdemes, és pont ma került elő az a Metro újság az asztalomról, ahová félig lefirkantottam a vonaton hazafelé. Utána le kellett szállnom.
Szóval idézet következik Jakupcsek Gabriella fejéről (pont ő szerepel az írásom alatt.)
"Ma (is) az embergyűlöletemről lesz szó.
T. azt mondja: 'Ez egy elmebeteg! Ez egy sorozatgyilkos!' Nos, leszögezhetem, hogy új kategóriával bővült az embertárs-készlet. Ők a Zabálók.
Este fél 6 körül, négyes-hatos. Egymáshoz préselődök a másik 300 felebarátommal a villamoson, mellettem 2 centire egy álmodozó-távolba révedő (elmebeteg? sorozatgyilkos? filozófus...?) félhosszú, göndör hajú férfi szürcsöli hangosan az epershake-et tető nélküli mekis pohárból. Szürcsöli. Folyamatosan! Amolyan fokozottan undorító módon.
15 perccel később, Moszkva tér, 18-as villamos. A 200 kilós hölgy 'futva' érkezik. Az a kinyúlt, fehér pólós, zsíros hajú, koszos cipőjű és szatyrú fajta. Testtömege folytán nyilván alig kap levegőt. Társaságában tartózkodik lánya, aki hasonló testfelépítésű és a haja is hasonlóan zsíros, csak hosszabb. Leülnek mellém, persze ez a már említett testtömegükből adódóan hozzám simulást jelent. Zihálnak. De van, ami nem várhat: előkerül a sajtburger a koszvadt textil bevásárlótáskából. Az előbbi megerőltetéstől még hangosan ziháló anya-lánya lelkesen tömi magába a kaját. A nő fuldokolva küzd az étellel (elég jól láttam, hiszem a pofámban ültek...), csak nyel, nyeldekel. Igazi harc ez, mert közben még beszélgetni is próbálnak... (meg kell ugyanis beszélni, hogy otthon majd további zabálásra van szükség - az éhség vagy úr.) A zárszót szerencsére már csak akkor hallom, mikor leszálláshoz készülődök. (Még jó, hogy csak egy megállót mentem.) A zárszó pedig ez: 'Aggyá' má' még egy krumplit!'
Gondolom, a vonaton már nem érhet ennél rosszabb, de tévedek. Lehuppan mellém alkalmi útitársam, egy piaszagú úri(?)ember személyében. Persze nem kérdezi meg, hogy szabad-e a hely, amit mondjuk eleve utálok valami megmagyarázhatatlan(?) okból... és kinyújtja a lábait... egyenesen bele az aurámba! Ugyebár mindenki sejti az érzést, mikor belemásznak az aurájába? valahogy úgy, mint a szürcsölős srác a négyes-hatoson?
És útitársam a redves CBA-s műanyag szatyrába nyúlkálva jókora darabokat tép le a fél kiló kenyeréből, majd azon melegében a szájába tömi...
Na de végül is mindjárt hazaérek. Vár a vacsora..."
Idézet vége.
És igen, tényleg nem bírom az igénytelenséget. Lehet, hogy akkor nem vagyok jófej, meg toleráns?
Hát, akkor nem vagyok jófej meg toleráns.

Elhagytam!!

Gondolom, mindenki elhagyott már egy csomó ékszert...
Elég rosszul tud esni, ha az ember elhagyja, mondjuk a kedvenc fülbevalóját (ez történt velem nemrég... najó, elég rég, mert még szeptemberben, de most jutottam oda, hogy leírjam... :D)
A fülbevalókban az a jó, hogy (jobb esetben) megmarad a párjuk. És akkor lehet emlékezni azokra a dolgokra, amik akkor történtek, amikor elhagytad a másikat.
A legutóbbi elhagyásaim:
A réz fülbevalót, amit egyszer D és M adott a szülinapomra, az első igazi leuveni bulin hagytam el. Mikor júniusban összeszedtem a másik párját valahol a szobámban hazaköltözés előtt, nem tudtam felfogni, hogy tél volt még, mikor elhagytam. Hát, pedig tél volt. Valószínűleg a vastag sálnak köszönhető, hogy kiesett. Vagy az 5 eurós bornak a nachtwinkelből... :) Ezt nem tudhatom biztosan. Mindenesetre a bulin összefutottam C-vel, akin csillogós arany álarc volt hatalmas csőrrel. Nekem sajnos nem volt jelmezem. Még mindig magam előtt látom, ahogy összekevertem a spanyolt az olasszal és erre E. a következőt mondta: oh, doesn't matter, it's the same! :D
Szóval mindez eszembe jutott a belga nyárban, hazajövetel előtt, és még mindig eszembe jut, ha meglátom a megmaradt fél fülbevalót. Érdekes, más alkalom nem jut eszembe, amikor viseltem...
A következő egy karkötőveszteség, így sajnos nincs párja... egyedül azért marad meg örökké az emlékezetemben, mert elég régóta mindennap felvettem. Emiatt persze érzékenyen érintett, hogy lerepült a csuklómról a Collegium Hungaricum kertjében... Persze kerestem, kerestük, de túl sok pálinka volt a képben, így nem is csoda, hogy végül nem találtuk. Na meg az se mellékes, hogy korom sötét volt.
A legutóbbi fülbevalóveszteségem még most is fáj... :) Ugyanis sehol nem találok azóta se olyat, különben pedig M-től kaptam. Ezt Grazban hagytam el egy éjszakai joyride alkalmával... valószínűleg simán kifújta a menetszél a fülemből. Na de magára vessen, aki nyitott tetővel autózgat 12 fokban.
Hát, alapvetően mindegyik elég vicces szituáció volt. Most azon gondolkozom, hogy várjam-e, hogy elhagyjam a következőt. Kíváncsi vagyok, mikor fog megtörténni, de inkább mégis megtartanám mindet...

Hát most NEM

Nem írok semmit, mert most épp rohadtul elegem van az 5 óra helyett 10 órás vonatozásokból, az otthon hagyott bérletekből, a nem megtartható, de már elkészített kiselőadásokból, az összekarcolt szemüvegemből, ami már gyenge, a nemalvásból, meg kb. mindenből, ami történik.
És mi jön még?!
Na szóval, panaszkodok én eleget, ez a blog nem erre van. Úgyhogy ezért nem írok.
(Najó, azért még megosztanám, hogy legszívesebben minden embernek egyenként tépném ki a belsőségeit és széttrancsíroznám... na de még azt hinnétek, hogy agresszív vagyok...)
A legundorítóbb az egészben, hogy ugyanolyan savanyú képpel járok az utcán, mint a másik 10 millió ember, akiket ezért szidni szoktam...

Respekt, T.

Ma az egyetemen vettem egy pizzát az alagsori büfében (most ezt a helyet azoknak, akik nem járnak oda, a fantáziájára bízom), és miután félig megettem a csoffadt, mikróban melegített étket, észrevettem, hogy a közepén egy penészpötty tanyázik... Nem volt nagy, na, meg minden, na de akkorishátértitek.
Én persze, amilyen kis szerencsétlen vagyok, simán kidobtam volna a kukába a pizzát és vele együtt az elköltött 280 Ft-omat, de szerencsére ott volt T., aki egy hős. Megtestesíti Dórát a Mondják meg Zsófikánakból (tudjátok, Szabó Magda). Ugyanis Dóra a regényben mindig szólt (legalábbis ezt mondta a Zsófika szempontjából fókuszáló elbeszélő), ha a piacon kevesebb nápolyit adtak, mint kellett volna...
Szóval, T. csak annyit mondott (nem hiszem, hogy szó szerint, de mindegy): "Ne sz@rakodj már, hát penész van a kajádon!" Majd addig várt velem a büfé előtt, amíg végre észre nem vette a büfés néni, hogy ott vagyok. És kaptam egy újat.
Na hát ilyenek vannak velem.
(Ui: kicsit frusztráló, hogy senki se kommentel...)

A nénik mindig hátra szállnak...

Na most ezt a varródanis sort nem azért idéztem, hogy nagyon műkedvelőnek tűnjek, meg nem is azt akarom belőle kihozni, amit ő (hogy álldogálnak, meg üldögélnek), hanem inkább a MINDIG szót hangsúlyoznám ki.
Budapestet elég nagy városnak képzelem. Na jó, nyilván más országokban levő más városokhoz képest semmi, de én itt szocializálódtam, nekem eléggé nagy. De ahhoz nem elég nagy, hogy ne ugyanazokat az embereket lásd mindennap.
Mondjuk ez engem nem borzaszt el, inkább megnyugtató. Meg lehet például nézni, hogy az igénytelen, csúnyánfestettvöröshajú nő az elmaradhatatlan energiaital-cigi kombóval épp melyik igénytelen csillogós cuccát vette fel, nála sosics szatyor, de a kövér barátnőjénél viszont mindig bazinagy. A szigorú nézésű göndör hajú nőt kifejezetten nem kedvelem. Mindig hegyes a cipője, legtöbbször hosszú a szoknyája és szögletes a szatyra... múltkor azért a virágcsokrára felkaptam a fejem. A neonszín-narancssárga topban futó néni is ismerős, a csaj a menő fehér biciklivel, meg a fiatal pasi a narancssárga kockás nadrágban, gyereküléssel a bringán. A mindig csúnyán néző tizenéves lány. És nyilván vannak még páran. És még ránk - magyarokra - mondják, hogy nem vagyunk színesek. Talán túlzottan is...
A múltkor egyébként, ha már a Batthyány térnél tartunk - itt jegyezném meg, hogy természetesen minden, a mai bejegyzésemben előforduló személy a képzelet szüleménye - a múltkor, reggel ködbe borult a Parlament. Én amatőr módon a telefonommal fotóztam, mint ahogy néhány amatőrtársam is, de egyúttal megdöbbenhettem azon, hogy mennyien járnak profi fényképezőgéppel a "zsebükben". Persze az is lehet, hogy tudták, hogy aznap reggel érdemes lesz a Batthyányn fotózni, ezért feltétlenül be kell férnie a fotóapparátnak a retikülbe?

hátezvan

Reggel 07.20 körül eszembe jutott egy blogbejegyzés, de most, 22.30-kor, mire végre gép elé jutottam, már nincs kedvem leírni... így van ez.